 | |
 | |
 | |
       | |
Hetednapi Adventista Egyház története Magyarországon
Készítette: Rajki Zoltán 1. Az adventista misszió kezdetei Magyarországon, és története 1918-ig A szervezett adventista misszió indulásának idején az ország egyházait hivatalosan az 1895. évi 43. törvénycikk szabályozta, amely biztosította a szabad vallásgyakorlatot a közerkölcsiség kívánalmai között. Az egyházakat három kategóriába sorolta. A bevett vallásfelekezetek (a latin, a görög és az örmény szertartású római katolikus, református, evangélikus, görögkeleti szerb és román, unitárius, izraelita) számos előnnyel rendelkeztek, élvezve az állam anyagi, erkölcsi és politikai támogatását. A törvényesen elismertek számára (1905-től a baptisták, 1916-tól az iszlám) biztosították a szabad működés lehetőségét, különösebb kedvezmények és állami támogatás nélkül. Az el nem ismert (vagy megtűrt) felekezeteket a gyülekezési jog általános szabályai alá helyezték, és rendőri ellenőrzés alá vonták összejöveteleiket. A magyar egyházpolitika liberalizmusát tükrözte, hogy engedélyezte a felekezetnélküliséget, bevezette a polgári házasságot, valamint az állami anyakönyvezést. Az el nem ismert felekezetek tagjainak többsége ezért a felekezetnélküli kategóriát választotta. A legnagyobb kihívást az adventista misszió számára az ország multietnicitása és - részben ebből eredően - vallási sokszínűsége jelentette. Ezt tetőzte a korszakra jellemző nacionalista közhangulat. Utóbbi a magyar asszimilációs törekvések és a különböző etnikumok nemzetiségi mozgalmainak formájában jelentkezett. A vallás és a nemzetiség között szoros kapcsolatot figyelhetünk meg. Egy nemzetiség közötti missziós tevékenység meghatározott vallású/vallásúak közötti missziót is jelentett egyben. Ez tovább bonyolította a missziós kihívást (nyelvi, kulturális, vallási különbségek). A magyarországi szabadegyházak missziós tevékenységét befolyásolta a protestáns egyházak belső válsága a 19. században. A hivatalos hitéletet a felvilágosodás hatására egy új stílus, a moralizáló és racionális vallásosság foglalta el. A presbitérium tagjai a "helyi hatalmasságok" lettek. A templomok pedig lassan kiürültek, és a puritán kegyességet gyakorlók az egyházi élet perifériájára szorulva a helyi papság részvétele nélkül az ún. paraszt-ecclesiolákban gyakorolták hitüket. A hivatalos egyház számára a századforduló évtizedeiben egyre érthetetlenebbé és elfogadhatatlanabbá vált ez a gyakorlat; miközben a paraszt-ecclesiolák tagjait a templomi vallásosság és gyakorlat nem elégítette ki. A bibliát-forgató paraszt-ecclesiolák népe fokozatosan kapcsolatba került a hozzájuk hasonló hitéletet élő szabadegyházi közösségekkel, amelynek eredményeként az 1860-1880-as években a nazarénus, az 1880-1910-es években a baptista misszió magyarországi bázisát adták. Némely településen (elsősorban falun) talán közvetlenül, de közvetett úton bizonyosan hatást gyakorolt a paraszt-ecclesiolák hagyománya a 19. század végén induló metodista és adventista misszióra is. Az utóbbi tagságának 10-30%-át egykori baptisták, nazarénusok adták, akik közül sokan egykor a paraszt-ecclesiolák tagjai lehettek, vagy annak örökségét hordozták magukban. Az első metodista gyülekezetek pedig már meglévő hívő - evangélikus - közösségekből jöttek létre. A szabadegyházi misszió második hullámára - adventista, metodista - a polgárosodás és a városiasodás hatott leginkább. A 10 ezer főt meghaladó települések lakosságának aránya 1880 és 1910 között 16%-ról 23,7%-ra emelkedett. Különösen a Budapesten élők száma gyarapodott, és lakosainak száma 1910-ben már 880 ezer fő volt. A nagyobb regionális központokban pedig 1,7 millió ember élt. Új társadalmi rétegek születtek, mint a modern városi polgárság, ipari munkásság, értelmiség. A városba kerülő kisemberek jelentős része elszakadva a hagyományos társadalmi közegből eltávolodott a kereszténységtől. A városban elvesző első generációs kisemberek - szegények, de nem nincstelenek - egy csoportja, akik összetartó közösség után vágytak, nyitottak voltak a puritán józanságra; csatlakoztak a szabadegyházi közösségekhez. Továbbá a polgárosodó parasztok jelentették a szabadegyházi misszió másik bázisát. Az első adventista misszionárius M. B. Czechowsky volt, aki 1869/1870-ben dolgozott Magyarországon (Pesten és környékén, Erdélyben), de munkájának konkrét eredményéről nincs tudomásunk. Majd 1890-ben L. R. Conradi tett látogatást Erdélyben a szombatosok után kutatva, ahol találkozott Kolozsváron a baptista Rottmayer Jánossal. Kapcsolatuk eredményeként 1892-ben Rottmayer csatlakozott feleségével és Mária nevű lányával az egyházhoz. Hivatalosan 1895-ben nyertek felvételt az egyház tagjai sorába. A lánya pár évre Hamburgba került, ahol adventista irodalmat fordított magyarra. Ennek révén az egyház könyvei, újságai és prospektusai több helyen ismertté váltak az országban. Megalakult az első gyülekezet Fogarason (8 taggal), és megérkezett az első lelkész Magyarországra J. F. Huenergardt személyében 1898-ban. Az adventista misszió az első években zavartalanul kifejthette tevékenységét. Az Igazságügyi Minisztérium először 1898 őszén közölte álláspontját a felekezet működéséről az első magyarországi adventista gyülekezet (Fogaras) ügyének kapcsán. Ezek szerint mindenki szabadon követhet és vallhat bármely hitet az ország törvényeinek és a közerkölcsiség kívánalmainak korlátai között, ami lehetőséget ad arra, hogy az egyes személyek közösen gyakorolják hitüket egyesületi formában. A fogarasi adventisták azonban nem a belügyminiszter által jóváhagyott alapszabályok szerint működnek, ezért jogilag betilthatók. A gyülekezet programját előzetesen az illetékes hatóságnál be kell jelenteni, amelynek jogában áll a gyűlést feloszlatni, amennyiben a közrendet sérti. A Belügyminisztérium azonban liberális értelmezést alkalmazott, mert szerinte a törvényesen el nem ismert vallásfelekezet bejelentett istentiszteletének engedélyezése csak akkor tagadható meg, ha igazolást nyer, hogy a vallási célokra tervezett összejövetelek nem tisztán ezt a célt szolgálják, hanem ürügyül használják fel a törvényes rend megbontására és az erkölcsök megrontására. A bejelentés folytán módjában áll a rendőrhatóságnak, hogy valamely közeg által képviseltesse magát az előadáson. Ha pedig az előadáson olyan tanokat hirdetnének, amelyek az állami törvényekbe, vagy a közerkölcsiségbe ütközne, az előadás folytatását megakadályozhatták. A minisztériumok gyakorlatilag az illetékes helyi hatóság körébe utalták az egyes adventista összejövetelek engedélyezésének ügyét, ezért azok jó, vagy rossz indulatától függött az engedélyek kiadása. Számos helyen betiltották az adventista összejöveteleket. A feljebbviteli fórumok azonban toleránsabbnak mutatkoztak, és többször helyt adtak az adventisták fellebbezéseinek. Az egyház vezetése 1907-től kezdve több alkalommal tett sikertelen lépést a jogi elismertetés irányába. A magyarországi egyház kezdetben a németországi adventizmustól függött. A taglétszám növekedésével fokozatosan bővültek az anyagi és személyes lehetőségek, ezért a felekezet európai vezetői egyre több döntési lehetőséget biztosítottak a "helyiek" számára. Évről-évre változott a felekezet szervezeti élete Magyarországon. Bizonyos önállóságot már 1903-ban élvezett a magyar közösség a Magyar Misszióterület létrehozásával. 1908-ban megalakult az önálló magyarországi egyházterület Magyar Egyesület néven 23 gyülekezettel és 400 taggal. A taglétszám gyors növekedése miatt 1910-ben két részre bontották: Transzilvániai Egyesületre (29 gyülekezet 357 tag) és Magyarországi Misszióterületre (15 gyülekezet 256 tag). Az utóbbit a terület nagysága miatt három további részre osztották (Közép-Magyar Egyesület, Nyugat-Magyar Misszióterület, Észak-Magyarországi Misszióterület). A Duna Unió (1912) megalapításával azonban a kárpát-medencei (Magyar Királyság, Szerbia, Montenegro, Románia) régió egyház-szervezetileg önállóvá vált. A rendszer rugalmas működését az éves konferenciák is elősegítették. Ülésein személyi, szervezeti és missziói döntések születtek, amely során ügyelniük kellett, hogy ne keletkezzen törésvonal a külföldi és a helyi missziómunkások, gyülekezeti tagok, illetve a különböző etnikumok között. A konferencia helyszínének kiválasztása is fontos volt, mert a jelenlévők összetételére kihatott. Így mindig más és más etnikai pluralitáshoz tartozó várost jelöltek ki. Nagyvárosokat választottak ki, mert a rendezvényt evangélizációs programok is kísérték. A felekezet vezetése biztosította a jelenlévő népcsoportok bekapcsolódását a konferenciai eseményekbe. Általános szokásként honosodott meg a nemzetközi adventista gyakorlattal összhangban, hogy a szombatiskolai tanulmányokat mindegyik nemzet a saját anyanyelvén tanulmányozta. A konferenciákon elhangzott német és magyar nyelvű előadásokat minden nyelvre lefordították a sátor különböző részein. A nemzetiségek pedig akár a saját népviseletükben is megjelenhettek a rendezvényen. Az adventista úttörőmisszióban a tervszerű munkát végző könyvterjesztők vállaltak kulcsszerepet. Az érdeklődés felkeltése után pedig a lelkészek tartottak evangélizációs alkalmakat. Az adventista irodalomterjesztésben nem csupán teljes időben, hanem alkalmi módon is be lehetett kapcsolódni. Sőt több könyvterjesztő prédikátori feladatot is ellátott. A felekezet ezért nagy szerepet szánt az adventista irodalom előállításának. Az első magyar nyelvű traktátok, könyvek, röplapsorozatok már az első magyarországi gyülekezet megalapítása előtt megjelentek a hamburgi adventista kiadóban. Néhány évvel Huenergardt megérkezése után már kiadták az első magyar folyóiratot (1904). A románok és a szerbek számára 1908-tól publikáltak folyóiratot. A szlovák és ruszin nyelvű lap kiadását a háborús évek gazdasági és személyi nehézségei akadályozták meg. Hasonló dinamikát figyelhetünk meg a könyv- és traktát kiadás területén is. Így 1904-ig román és szerb, majd szlovák (1908-tól), horvát (1910-től), szlovén (1913-től), ruszin (1913-től) nyelvű traktát, könyv jelent meg. A magyarországi könyvmisszió erejét tükrözi, hogy 1911 végén Budapesten létrehozták a hamburgi kiadó fiókvállalatát. Az adventista missziómunkások között találhatunk teológiai képzésben részesült, illetve nem részesült személyeket. A vezető lelkészek (felszentelt lelkészek) azonban csak teológiailag képzett személyek lehettek. A Magyarországra érkező lelkészek, ápolók - egy-két személy kivételével - a felekezet németországi bibliaiskoláját (Friedensau) végezték el, és a gondosan kiválasztott hazai missziómunkásokat szintén oda küldték. A lelkészi munka alapfeltétele az eredményes könyvevangélista munka volt. Kezdetben a taglétszám gyors gyarapodása, valamint a missziói érdeklődés a teológiailag képzetlen bibliamunkások alkalmazását is szükségessé tette. Alkalmankénti képzésükre lelkészértekezleteken és a konferenciákon került sor. A lelkészek, missziómunkások, könyvterjesztők kiválasztásánál arra törekedtek, hogy a legfontosabb magyarországi nemzetiségeket legalább egy személy képviselje. A külföldről ideérkező lelkészek pedig az adott nyelvet elsajátítva dolgoztak az általuk választott nemzetiség(ek) között. Az adventista misszió kezdettől fogva tervszerűnek számított. Elsőként a nagyobb városokban alapítottak erős gyülekezeteket, mert segítségükkel szándékoztak a környező településekre is eljuttatni a felekezet tanítását. Így a magyarországi misszió vezetője - Huenergardt - erdélyi missziójában Kolozsvárra és Aradra fókuszált. A fenti közösségek megerősödése után költözött Budapestre, hogy egy országos központot hozzon létre. A felszentelt lelkészek tevékenységüket szintén egy nagyvárosi gyülekezetre irányították. Máshova a felszentelt teendők ellátása, valamint evangélizációs előadások megtartása érdekében utaztak. A kisebb gyülekezeteket sem hanyagolták el. Bibliamunkások végezték a lelkigondozói és az evangelizációs munkát. A talajt pedig a könyvterjesztők és laikusok készítették elő. Az ápolók magyarországi tevékenysége is hasonló célt szolgált. Kassai tevékenységük az észak-magyarországi központ kialakításában jelentett segítséget. Az adventista misszió századfordulói sikerét az adta, hogy a fentebb említett első generációs, szegény, de nem nincstelen lakosság egy része találta meg bennük a keresett vallási közösséget. A puritán és az egészséges életvitel, valamint a tanítás, a megismert "igazság" vonzotta őket. A felekezet nem csupán mélyebb bibliai ismeretet ígért, hanem az "igazságot", a kor eseményeit belehelyezte az üdvtörténelem keretébe, ezáltal történeti látásmódot adott híveinek. A dinamikus növekedés fontos tényezője volt az aktív gyülekezeti élet. A gyülekezeti tagok a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően a szombatiskola és misszióegyesület munkájában vettek részt. Az előbbi minden korosztály számára kiscsoportos bibliatanulmányozást jelentett, míg az utóbbi célját a keresztyén irodalom terjesztésében, valamint a tagok missziómunkára való buzdításában találhatjuk. A gyülekezetek ifjúsági egyesületeinek megszervezése 1909/10-ben kezdődött el. Közöttük a legjelentősebb a budapesti volt, ahol havonta egyszer-kétszer rendeztek ifjúsági estélyt egyszer ünnepély, máskor ülés jelleggel. A budapesti fiatalokat öt csoportra (kolportőr, betegápolási, tábea, magyar és német nyelvtanulási, ének) bontották, amely lehetővé tette, hogy mindenki tehetsége és kívánsága szerint vegyen részt a programokban. Uniószinten 1918. december 7-én Budapesten alapították meg az adventi ifjúsági szövetséget. Az Evangéliumi Munkásban pedig külön rovatot készítettek a fiatalok számára. A világháború éveiben az unió a fiatalok részére szombat délutánonként összejöveteleket szervezett, amelyen a felekezet irodalmát tanulmányozták. A felekezet nem csupán a lelki, hanem a tagok testi szükségleteivel is törődött. Gyülekezeti szinten szegénypénztárakat szerveztek, és a hatékonyabb munka érdekében 1906-ban létrehozták a központi szegénypénztárat választott vezetővel. A tagok szociális helyzetének javítása érdekében a Zions Wächterhez hasonlóan az Evangéliumi Munkás is tartalmazott állásközvetítő rovatot. A Budapestre utazó vidéki adventistáknak pedig szálláslehetőséget biztosítottak egy vendégszoba kialakításával. A világháború idején az unió vezetése a gyülekezeteket az erdélyi menekültek támogatására szólította fel. 2. Hetednapi Adventista Egyház a két világháború között Az I. világháború vége a Duna Unió végét is jelentette. Az Osztrák-Magyar Monarchia szétverése következtében megmaradt magyar területeken az egyházat 1919. október 30. és november 3. között Budapesten szervezték meg közel 400 taggal, de unióként 1925 óta működik. Ekkor két egyházterületet hoztak létre, Közép-Magyarországi Egyesület és a Kelet-Magyarországi Egyesület néven. 1926-ban jött létre a Nyugat-Magyarországi Terület. A Magyar Unió vezetője Minck Adolf lett, akit 1932-ben a magyar származású Zeiner Alajos követett. Az utóbbi családi életében bekövetkező probléma, és az általa létrehozott tápszerüzem tönkremenetele belső konfliktust eredményezett. A divízió ideiglenesen Wentland Mihályt bízta meg az unió vezetésével, majd az 1936-os uniókonferencián Michnay Lászlót választották meg unióelnöknek. Horthy-rendszer idején az 1895:43 törvénycikk továbbra is érvényben maradt. A két világháború között azonban az el nem ismert egyházakkal kapcsolatosan a törvény szellemétől idegen értelmezést gyakoroltak. Nem illette meg őket a nyilvános, közös istentisztelet tartásának joga. Közös istentisztelet céljából zártkörű gyűlést tarthattak. Előírták összejöveteleik hatósági ellenőrzését, és azon 18 éven aluliak nem vehettek részt. Sem ingó, sem ingatlan közös vagyonuk nem lehetett. A "szektaként" kezelt kisegyház sem tagjaival, sem mással semmiféle jogviszonyban nem lehetett. Az újonnan alakult szabadegyházak gyakorlatilag a helyi hatóságok jó- vagy rosszindulatának voltak kiszolgáltatva. Sőt több esetben országos "kampányt indítottak ellenük. Helyzetük súlyosbodott, mert Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter - a baptista és a metodista egyház kivételével - az összes szabadegyház működését betiltotta. Az adventista egyház vezetése 13 hónap illegalitás után Bibliakövetők Felekezete néven újjászervezte az adventista gyülekezeteket . A fenti nehézségek ellenére az egyház erősödését nem tudták megakadályozni. 1920-ban 23 gyülekezetben 611, 1924-ben 43 közösségben 1063, 1935-ben 2404, míg 1945-ben 3.608 aktív tag élt a 3. Hetednapi Adventista Egyház története 1945 és 1949 között A második világháborút követően Magyarország a nagyhatalmak döntése nyomán 1989-ig Szovjetunió érdekszférájába került, ami meghatározta bel- és külpolitikáját, benne az állam és az egyház viszonyát. Az 1944 végén, 1945 elején meginduló politikai változások lehetővé tették a szabadegyházak számára, hogy harcot indítsanak közjogi helyzetük javítására. Ennek érdekében a Baptista Egyház, a Hetednapi Adventista Egyház, a Keresztény Testvérgyülekezet, Üdvhadsereg és az Ókatolikus Egyház 1944 őszén létrehozta a Magyarországi Szabadegyházak Szövetségét (MSZSZ). Küzdelmük nem volt eredménytelen. 1945. július 31-től kezdve szabadon működhettek az 1939-ben betiltott "szekták", köztük a Hetednapi Adventista Egyház. Az 1946. I. törvénycikkben biztosította az állampolgárok természetes és elidegeníthetetlen jogaként a szabad vallásgyakorlatot. Az 1947: XXIII. törvényben megszüntették a bevett és az elismert felekezetek közötti különbséget, és az 1949-ben kiadott alkotmányban deklarálták az állam és az egyház szétválasztását. A társadalmi átalakulást kihasználva a Hetednapi Adventista Egyház sikertelenül tett lépéseket 1948-ban az állami elismertetés érdekében. Így az egyház működésének jogi hátterét az MSZSZ adta, és az egyesületekre vonatkozó általános rendelkezések voltak rá érvényesek. A második világháború befejezése után a Magyar Unió legfontosabb feladata az egyházi élet és a misszió újraindítása volt. Az 1948-as unióválasztásokon Michnay Lászlót választották újra elnöknek. A taglétszám növekedése és az aktív missziós tevékenység következtében megalakult a Dél-magyarországi Egyházterület. Létrehozták 1948-ban a Lelkészképző Intézetet, amely 1950-ig működött. A háborút követő politikai és szociális viszonyok kedvezőek voltak a missziós tevékenységnek. Ezekben az években a könyvevangélista, népevangélista, önkéntes prédikátori munka mellett fontos szerepet töltött be az adventizmus terjesztésébe az Igazságot minden házhoz, Nagymisszióhét (könyvhét), Aratási hálamunka, Korszerű Biblia Tanfolyam, és a Nyerj egy lelket mozgalom. A taglétszám pedig 3608 (1945) főről 6107 (1949) főre emelkedett. A második világháború utáni években az egyház érzékelve a nagy szegénységet karitatív programokat szervezett. A jelentősebbek a következők: 1. Külföldről érkező segélycsomagok szétosztása. 4. Hetednapi Adventista Egyház Magyarországon a Rákosi-korszakban A hatalmat az 1948 nyarán magához ragadó kommunisták célja a vallásos élet felszámolása. A történelmi egyházak ellen már 1946-tól támadást indítottak. Egyesületeiket feloszlatták, államosították iskoláikat és vezető tisztségekbe hozzájuk lojális személyek bejuttatására törekedtek. Az egyházakkal kötött egyezményekkel legalizálták a vallásos élet templomok falai közé szorítását, illetve a párt bel- és külpolitikájának támogatását kívánták. Az államhatalom erejét ekkor a történelmi egyházak kötötték le, ezért a szabadegyházak szabadabban működhettek. Az 1948 és 1950 közötti években a felsőbb hatóságok még biztosították számukra a megszerzett jogok gyakorlását, helyi szinten azonban korlátozólag léptek fel velük szemben. A tagegyházak sérelmeit az MSZSZ tolmácsolta. Országos szintű megszorító intézkedések 1950-ben kezdődtek velük kapcsolatban. A Hetednapi Adventista Egyház 1950-ben kilépett az MSZSZ-ből, de a szövetség tagegyházaihoz hasonló jogi helyzetbe maradt. A párt a kisegyházak visszaszorítása érdekében imatermeik számát korlátozta. A lelkészek működését az ÁEH által kiadott igazolványhoz kötötte. Ezzel gyülekezetek maradtak lelkigondozás nélkül, és az "úttörő misszió" is megbénult. Körleveleik és sokszorosított anyagaik kiadásához az ÁEH előzetes engedélye volt szükséges. A kisegyházak belső életébe történő közvetlen ekkpbeavatkozást elkerülték. Az állam valláskorlátozó intézkedései megbénították az adventista közgondolkodásban és a gyülekezeti életben kulcsszerepet betöltő missziós tevékenységet, ami csorbította az egyházvezetés tekintélyét. Ugyanakkor a tagság és a lelkészség figyelme az evangelizáció helyett a belső problémák felé irányult, és felszínre hozta a személyi ellentéteket. Az 1936 óta unióelnöki tisztet betöltő Michnay László már nem tudta összefogni a különböző irányzatokat. A helyzetet súlyosbította, hogy a világszervezet képviselői nem utazhattak be az országba, ezért az 1952-ben esedékes unióválasztások elmaradtak. Az unió elnöke 1953-ban lemondott. Utóda Pechtol János lett, és megkezdődött a nyílt konfrontáció a különböző csoportok között. A küzdelemben felhasználták a "konzervatív" irányzat képviselői a Generál Konferencia által szorgalmazott "Reformációs mozgalmat", amelynek hazai hívei Buday Zoltán vezetésével "ellenszervezet" kialakítására törekedtek célkitűzéseik megvalósítására. A konfliktus szakadáshoz vezetett 1956/57-ben, amelynek során Buday 400 hívével kikerült az egyházból. Az egyház vezetése a nehéz körülmények között igyekezett a hitéleti helyzeten javítani. A lelkészek szolgálatát előadásvázlatokkal, cikkfordításokkal segítette. A gyülekezeti tisztviselők és az önkéntes prédikátorok részére továbbképző tanfolyamot rendezett. A szombat miatt nehéz helyzetbe került adventista fiatalok számára szakmai programokat szerveztek. A korszak legnagyobb vállalkozása a balatonlellei Adventüdülő létrehozása volt, amely ezekben az években még a fiatalok táborhelyének számított. Szervezeti téren pedig 1953 és 1958 között a négy egyházterület helyett három egyházkerület (Duna-Tisza-köze, Tiszántúli, Dunántúli) funkcionált. Az 1956-os forradalom leverése után a hatalmukat visszaszerző kommunisták a korábbi állapotok restaurálására törekedtek. A hatvanas évek második felére kialakult a Kádár korszak egyházpolitikáját jellemző mechanizmus. Az Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) már 1958-ban kidolgozta azt a feltételrendszert, amely biztosította az állam és az egyházak "békés egymás mellett élését", amely a párt bel és külpolitikájának támogatásából állt. A korszakban az adminisztratív módszerek alkalmazását legvégső esetben tartották indokoltnak. A "reakciós egyházi személyek" ellen a lojális egyházvezetésnek kellett fellépnie egyházi eszközökkel. Így az ebből fakadó konfliktusokat az egyházakon belül tarthatták. Ennek ellenére kampányszerűen történtek hatósági intézkedések (1960/61, 1970/71), aminek hátterében párton belüli hatalmi viszonyok átmeneti balra tolódása, illetve az aktuális szovjet példa állhatott. Az 1951-ben megalapított Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) vezetői elérték, hogy a korábbi adminisztratív jellegről egyházpolitikát irányító intézménnyé alakuljon a hatvanas évek közepére. Így az MSZMP Politikai Bizottsága általában a hosszú távú stratégiai kérdések kialakítása esetén foglalkozott egyházi kérdésekkel. A belügy (BM) feladata az egyházpolitika operatív síkon való támogatása volt. Az egyházpolitika lokális koordinálása a kettős irányítás alatt (ÁEH és a megyei tanács) álló egyházügyi titkár feladata volt. A fentiek mellett bizonyos részterületeken hatással volt az egyházpolitikára a Hazafias Népfront, Külügyminisztérium, Országos Béketanács, Magyarok Világszövetsége. Így az egyházi személyek felhasználhatták céljaik elérésére a különböző szervezetekben található kapcsolataikat, illetve az egyes intézmények rövid távon eltérő egyházpolitikai elgondolással rendelkezhettek. Az állam szabadegyházakkal kapcsolatos politikájában 1958-ban váltás történt, mivel a külső szorítás mellett belső életükbe is beavatkozott. Ez nem csupán a vezetőik kiválasztásában és a hitéleti keretek rajtuk keresztül való betartatásában nyilvánult meg, hanem szervezeti és dogmatikai területen is érvényesíteni szándékozott elgondolásait. A kis vallási közösségek "egyháziasítására" törekedett. Ennek legfontosabb eleme a centralizáció volt, amit a könnyebb irányítás végett szorgalmazott. Segítségével minden lényeges kérdésben néhány személy döntött. A Magyarországi Szabadegyházak Tanácsa (SZET, MSZSZ utódszervezete) szerepe is megváltozott, mert az ÁEH "kinyújtott karjaként" a kisebb felekezeteket ellenőrző és elnyomó szervezeteként funkcionált. A folyamat következményeként az egyházak vezetőségének egyszerre kellett az állam és a felekezet tagjai ellentétes elvárásainak megfelelni. Az állam az illegális vallási közösségek megszüntetésére törekedett. Amennyiben "életképesnek" bizonyultak, akkor a legalitás irányába orientálta őket. A Hetednapi Adventista Egyház 1957-ben államilag elismert egyház lett Magyarországon, de ennek fejében vissza kellett lépnie a SZET-be. Az adventista világszervezet is csak a SZET és az ÁEH jóváhagyása mellett tarthatott fenn kapcsolatot a magyar egyházzal. Az 1958-as unióválasztásokon állami beavatkozásra kerültek többen vezetőpozícióba. Az esedékes uniókonferenciát 1962-ben össze sem hívták, ezért formálisan sem lett meghosszabbítva mandátumuk. Az egyházterületek megszűntek. Állami nyomásra az alkalmazottak száma 86 főről 33 főre csökkent. A korábban jól működő szolgálati ágakat és intézményeket egy kézbe összpontosították, amelyek visszafejlődtek, vagy tönkrementek. A pénzügyeket ellenőrző bizottságot megszüntették. A nem lelkészi állományban lévő tagokat kiszorították az unióbizottságból. Az egyház anyagi kiadásába a SZET, illetve az állami szervezetek beleszólhattak. Az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején a SZET ügyvezetőjének közreműködésével a felekezet több imaházat és egyéb ingatlant veszített el. Ennek ellenére komolyabb nyugtalanság csak egy-két gyülekezetben fordult elő az ötvenes évek végén és a hatvanas évek első felében, mert az unióvezetés tevékenységét ellenzők többsége nem kívánta a felekezet belső nyugalmát felkavarni, és az állam szabta lehetőségekhez mérten igyekeztek a gyülekezeti élet elevenségét biztosítani. Az unióelnök magánéleti problémája országos tiltakozó megmozdulásokhoz vezetett 1965/66-ban. Az egyházvezetés állami segítséggel úrrá lett a belső nehézségeken 100 fős tagveszteséggel. Pechtol Jánost Szabó Ödön váltotta fel az unióelnöki székben. A tiltakozó mozgalom eredményeként az unióbizottság formálisan igyekezett betartani a felekezet szabályait. Látszólagosan visszaállították a területek (Tiszántúli, Dunamelléki) autonómiáját. Szabályoknak megfelelő időben tartották meg a választásokat, ahol az ÁEH-val korábban egyeztetett személyek kerültek a tisztségekbe. A vezetést támogató laikusok számára lehetőség nyílt a területi és az unióbizottság munkájában való részt vételre. Az új Egyháztanács a korábbi vezetésnél lojálisabb magatartást tanúsított az állam irányába. A Magyar Unió és a divízió viszonya egészen 1980-as évekig feszült maradt az állami politika végrehajtásának következtében. Az unióvezetés állami elvárásra egységesen lépett fel bel- és külföldön egyaránt, de a háttérben komoly érdekellentétek alakultak ki. Az 1970-es évek első felében két irányzat jött létre: Szakács József (1971-1979 unióelnök) "egyházpolitikai" és Egervári Oszkár "lelki" irányzata. Az utóbbi kihasználva az unióelnök tagság körében népszerűtlen elképzelését, amely szerint a felekezet az ökumenikus mozgalommal lojális magatartást tanúsít, nyílt támadásba lépett 1975 májusában. Az ÁEH 1975 szeptemberében az unió vezetése mellé állt, ezért Egervári Oszkár ellen fegyelmi intézkedéseket hoztak. A konfliktus következtében közel 1200 személy szakadt ki az egyházból 1976/77 folyamán. A divízió és a Generál Konferencia képviselői sikertelenül próbáltak közvetíteni a két fél között, ezért 1990-ben kihasználva a rendszerváltozás adta lehetőségeket Keresztény Adventközösség néven önálló egyházként jegyeztette be magát a mozgalom. Az egyházszakadás és az országban bekövetkező politikai változások lehetővé tették, hogy a Magyar Unió szervezeti életében és hitéleti aktvitásában pozitív változások következzenek be Zarka Dénes (1980-1984) és Szigeti Jenő (1984-1994) unióelnöksége idején. Az egyházterületek 1987-től autonóm módon működtek, az egyház pénzügyeit a divízió ellenőrzés lehetőségének hiányában három pénzügyi szakemberből álló Revíziós Bizottság kontrolálta 1984 és 1989 között. Az egyház minden szintjén kötelező volt használni 1988-tól a Gyülekezeti Kézikönyvet. Az 1989-es uniókonferencián a küldöttek pedig a SZET-ből való kilépésről döntöttek. Az 1980-as években az egyház a politikai helyzet következtében a könyvkiadás és az egészségügyi misszió területén dinamikusan fejlődött. Az ötvenes években rendszeres kiadványt csupán gépeléssel sokszorosított negyedévente megjelenő Munkássegítő (1956-1958) jelentette. Gyakran még szombatiskola sem állt rendelkezésre. A hatvanas évek első éveiben a szombatiskola a SZET lapjának számító Békehírnökben jelenhetett meg. Az első kiadványt a szocializmus éveiben - Boldog Élet - 1963-tól adhatta ki évenként az egyház, amely a szombatiskolán kívül néhány teológiai cikket és híranyagot tartalmazott. A Lelkésztájékoztató 1967-től jelenhetett meg évente több alkalommal, amely később a híreken kívül egyre több színvonalas tanulmányt tartalmazott. Az első adventista könyv - E.G. White: Jézushoz vezető út - a szocializmus éveiben, 1970-ben jelent meg. A könyvkiadás lehetősége a nyolcvanas években bővülhetett. E.G. White könyvein kívül kortárs magyarországi és külföldi szerzők könyveit is publikálták. Az 1980-as években a kommunista államhatalom a szabadegyházak missziós dinamikáját az egészségnevelés, és a deviancia területére kívánta orientálni. Ennek következtében az egyház aktív szerepet játszott a véradó mozgalomban, a dohány és alkohol elleni küzdelemben. Karitatív tevékenység területén 1960-as évektől a tassi öregotthon szerepét emelhetjük ki. Komoly előrehaladás történt az ifjúsági munkában. Ugyanis a fiatalokkal csak az ének- és zene területén (ének- és zenekar), valamint istentiszteleti keretek között lehetett foglalkozni. Egyházterületi szinten 1981-től, unió szinten pedig 1985-tól nyílt lehetőség egyhetes táborozásokat tartani számukra. A Kádár korszakban területén előrelépés történt a lelkészképzés területén. Bár az 1957-ben létrehozott szeminárium 1965-ig működhetett, de 1967-től a SZET keretében lehetőség nyílt lelkészek képzésére. A SZET Lelkészképző Intézetében végzettek a Evangélikus Teológiai Akadémiával és a debreceni Református Teológiai Akadémiával kötött egyezmény következtében egyetemi diplomát (MA) szerezhettek. A felekezet taglétszáma a szakadások és az állami politika következtében 1958 és 1987 között 6187 főről 3573 főre esett vissza. Felhasznált irodalom: A hetedik napot ünneplő adventisták hitelvei. A 27 alapvető hitelv bibliai magyarázata. Budapest, 2002, Advent Kiadó Bereczki Lajos (szerkesztő): Krisztusért járva követségben. Tanulmányok a magyar baptista misszió 150 éves történetéből. Budapest, 1996, Baptista Kiadó Chronik Friedensau. Von der Klappermühle zur Theologischen Hochschule 1899-1999. Hamburg, 1999, Theologische Hochschule Friedensau Csizmadia Andor: A magyar állam és az egyházak jogi kapcsolatainak kialakulása és gyakorlata a Horthy-korszakban. Budapest, 1966, Akadémia Kiadó D?browski, Raymund ?adys?aw - Bert B. Beach (szerkesztők): Michael Belina Czechowski(1818-1876). Result of the historical symposium about his life and work held in Warsaw, Poland, May 17-23, 1976, commemorating the hundreth anniversary of his death. Varsó, 1979, "Znaki Znasu" Publishing House Fazekas Csaba: Kisegyházak és szektakérdés a Horthy-korszakban. Budapest, 1996, Teljes Evangéliumi Diák- és Ifjúsági Szövetség - Szent Pál Akadémiai. Látószög könyvek Gehann, Günther: Predigt das Evangelium. Die Geschichte der Adventbewegung in Siebenbürgen (Österreich - Ungarn) und Rumänien von der Gründung der Gemeinschaft bis zum zweiten Weltkrieg. Kolozsvár, 2001, Gehann Musikverlag Kludenbach Gesztelyi Tamás (szerkesztő): Egyházak és vallások a Hanák Péter (főszerkesztő) - Mucsi Ferenc (szerkesztő): Magyarország története (1890 -1918). Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó Heinz, Daniel: Church, State, and Religous Dissent. A History of Seventh-day Adventists in Austria, 1890-1975. Frankfurt A. M., 1993, Peter Lang Verlag. Heinz, Daniel: Die Anfänge der Adventbotschaft unter den Deutschen in Nordamerika. Advent-Echo, 1980. október 15. 12. oldal Heinz, Daniel: Ludwig Richard Conradi. Evangelist und Organisator der Siebenten-Tags-Adventisten in Europe. Frankfurt A. M., 1998, Peter Lang Verlag. Heinz, Hans: Dogmatik. Glaubenslehren der Heiligen Schrift. Bern, 1978, Europ ä isches Institut für Fernstudium Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1973, Aurora könyvek Kardos László - Szigeti Jenő: Boldog emberek közössége. A magyarországi nazarénusok. Budapest, 1988, Magvető Kiadó Knight, George R.: Es war nicht immer so. Die Entwicklung adventistischer Glaubensüberzeugengen. Lüneburg, 2002, Advent-Verlag Knight, George R.: In Erwartung seines Kommens. Eine Kurzgeschichte der Siebenten-Tags-Adventisten. Lüneburg, 1994, Advent-Verlag Knight, George R.: Millenial Fever and The End End of The World. A Study of Millerite Adventism. Boise (Idaho) - Oshawa (Ontario), 1993, Pacific Press Publishing Association Kovács Endre (főszerkesztő) - Katus László (szerkesztő): Magyarország története (1848-1890). Budapest, 1979, Akadémiai Kiadó Kriege Ottó: A methodizmus története. Budapest, (1921?), Keresztyén Könyvesház. A magyar szent korona országainak 1900. évi népszámlálása 10. Budapest, Magyarországi Rendeletek Tára. Budapest, 1901, Magyar Királyi Belügyminisztérium Magyarországi Rendeletek Tára. Budapest, 1903, Magyar Királyi Belügyminisztérium Magyar Törvénytár 1894 - 1895. évi törvénycikkek. Budapest, 1897, Franklin-Társulat Maxwell, Mervyn C.: Tell It to The World. The Story of Seventh-day Adventists. Mountain View (California) - Omaha (Nebraska) - Oshawa (Ontario), 1976, Pacific Press Publishing Association Mueller, Konrad F.: Die Frühgeschichte der Siebenten-Tags-Adventisten. Berlin, 1995, Ers-Verlag Neufeld, Don F. (szerkesztő) - Neuffer, Julia (helyettes szerkesztő) - Cottrell, Raymond F. - Mansell, Donald E. - Selivanoff, George A. (szerkesztő asszisztens) - van Dolson, Bobbie Jane - van Dolson Leo R. (javított kiadás szerkesztői): Seventh-Day Adventist Encyclopedia. Comenmentary References Series. 10-11. kötet. Washington, D. C. - Hagerstown (MD), 1996, Review and Herald Publishing Association Oliver, Barry David: SDA Organizational Struckture Past, Present and Future. Berrien Spings (MI), 1989, Andrews University Press. (Seminary Doctoral Dissertation Series Volume XV.) Oosterwal, Gottfried: Misszió egy megváltozott világban. Budapest, 1982, H. N. Adventista Egyház Padderatz, Gerhard: Conradi und Hamburg. Die Anfänge der deutschen Adventgemeinde. Hamburg, 1978, Saját kiadás Patt, J. M.: The History of the Advent Movement in Germany. Stanford University, Ca. 1958, Ph.D. disszertáció Pfeiffer, Baldur Ed. - Träder Lothar E. - Knight, George R.: Die Adventisten und Hamburg. Von der Ortsgemeinde zur internationalen Bewegung. Frankfurt A. M., 1992, Peter Lang Verlag Rajki Zoltán: Egy amerikai magyarországi missziója. John Friederick Huenergardt élete és korának adventizmusa. Budapest, 2004, Lucidus Kiadó Rajki Zoltán: H. N. Adventista Egyház története 1945 és 1989 között Magyarországon. Budapest, 2003, Advent Kiadó Szigeti Jenő: Fejezetek a H. N. Adventista Egyház magyarországi történetéből. Budapest, 1985, H. N. Adventista Egyház Szigeti Jenő: "És emlékezzél meg az útról..." Tanulmányok a magyarországi szabadegyházak történetéből. Budapest, 1981, Szabadegyházak Tanácsa |
|
| Főoldal | Linkek | Jogi nyilatkozat | Kapcsolat | Rólunk |